2. Fejezet

2. Fejezet

   Csak meredten néztünk magunk elé, majd egymásra. Az agyam nem bírta befogadni az információt. Ekkor apa magyarázkodni kezdett. A mondataiban sokszor szerepelt a „Különleges” a „más” a „törvénytelen” a „felelőtlen” szó, így csak arra tudtam következtetni, hogy igenis el vagyunk cseszve, bármit is próbál belemagyarázni. Amint végzett, a szája elé tette a két kezét, és behunyta a szemét. Ez volt az a pillanat, amit már ténylegesen nem bírtam, és felnevettem.

-         Jó, apa. – Alig bírtam megszólalni, visítottam, mint valami rossz játék. – Ezt mennyi idődbe telt kitalálni?

Ő sóhajt, és fújtatni kezd. A mellkasa egyre gyorsabban emelkedik, miközben erősen szorítja a fotel karfáját. Kinyitja a száját, így kicsit bemutatót jellege van annak, amit akar csinálni. Hallom a ropogást, olyan a hangja, mintha a fogai többször eltörtének, majd sokkal élesebben nőnének vissza. Ijesztően csillant meg a fény a szemfogán, miközben kieresztette a szemét a fogságból. Pillái súlyosan emelkedtek, valósággal ketrecnek hatott. Azok szinte tüzeltek, vörösös szeme vérben forgott. Képeket láttam leperegni, szinte bele tudtam képzelni magamat.

-         Lányok. El kell hinnetek, hogy ez nem vicc. Ez itt a való élet, nektek pedig el kell fogadnotok ezt.

Eddig semmi természetfeletti dologban nem hittem, nem is érdekelt igazán. Van más száz tini lány, akik erre áhítoznak. Őket miért nem lehet ezzel megáldani? Miért engem… Miért Phoenixet? – Most, ha azt akarom, hogy értsétek, beszélnem kell – kezdte birizgálni az ezüst gyűrűjét, amelyet sosem vesz le, majd felnéz. – Szóval. Phoenix, a te apád Theodore, egy tízes számú vérfarkas, míg édesanyád Felicite, vámpír – észrevétlenül rándult meg arca a nő nevénél, de a szeme mindent elmondott. Dühöt, gyűlöletet, megvetést. – Drága. kicsi Tyram.. A te édesanyád Harley, vámpír, az apád egy ismeretlen vérfarkas, azonban a neve szerencsére megvan; Cowell.

-         Akkor ez mindig így van? – Pho vajon komolyan veszi ezt az egészet? – A vérfarkas – vámpír viszony?

-         Nem, dehogy. Bár, eddig erre alig volt példa. Az elmúlt században összesen tíz Hibrid gyermek született. Nagyon fontos, hogy rájöjjetek mindenre, hogy tudjátok kezelni az erőtöket. Hisz, ti törvénytelenek vagytok egy szemszögből, így sokan gyűlölnek titeket. Azonban, nem ezért. Hanem, mivel Ti többre vagytok képesek, mint bármelyik egyfajú.

Ennyi elég volt. Felálltam a kanapéról, és bevonultam a szobába, ahová rövidesen Pho is követett. Amint leültem a székbe, emlékképek kezdtek a szemem előtt pörögni. Az anyámról, azt hiszem. Tökéletes fehér bőre kitűnt a tömegből, smaragdzöld medálja ékesen ragyogott, kiemelve rozsdás, vörösös színű szemét. Ruhája hosszú, kékesfekete, mosolya ragyogó. Egy alakot pásztáz, de ha én is megakarom látni, fájni kezd a fejem. Ehelyett inkább több részletet mutat. Anya citrusos, fűszeres illata, anya vörös szája, anya könnyei, anya takarója anya…. anya… anya…

Remegve, rázkódva kelek ki a régi életből. Phoenix unottan nézi a plafont, fel sem tűnt neki a „kimaradásom”

-         Veled volt már olyan, hogy azt hitted látod a szülődet? Mármint.. Nem emlékezhetsz rá, biztos csak az elméd játéka.. – rágódok halkan -, de mégis olyan, mintha Ő lenne.

A sötét hajú lány felült, hirtelen, gyorsan, úgy bámult rám meredten. – Valami rosszat mondtam?

-         Nem… Csak tudod, sokat rágódom ezen. De csak apát látom – behunyva a szemét, mosolyog, mintha látná maga előtt – Borostája van. Gyönyörű, borostyán színű szeme. Magas, nagyon magas, a haja a füle tövéig ér. Az illata.. Az illata olyan, mint az erdőé, vagy az esőé. Vagy mindkettő egyszerre – Hátradől, úgy esik a párnák közé, mint egy pihe. Nem mélyed, inkább emelkedve tűnik ki.

-         Te komolynak gondolod ezt mind? Mármint.. nem félsz, vagy valami? – A kérdéseimre rögtön felkelt, és figyelt rám, mint egy barát. Pedig… alig pár órája ismer. De, már az elejéről összeköt a vér. Mondjuk mekkora az esélye annak, hogy abból a tízből kettőt egymáshoz sodor az élet?

-         Figyelj, Ty. Nem. Hagyd, hogy sodorjon az ár, ne fékezz az utolsó pillanatban – lépett a tükör elé, ahol beletúrt a kócos hajába, majd pedig kilép. Bátorság. Ezek után megismételtem azt, amit Ő tett. Azonban, a tükörképem elborzasztott. Nem tudom mikor néztem utoljára így ki. Eltűnt a magabiztos, nagyszájú lány, eltűntem. Egy pillanat alatt omlottam össze, hisztiztem, mint egy gyerek. Miért gyorsult fel így minden? Csak váltakoznak a képkockák, nincs átmenet, úgy folyik el előlem az esemény folyója, mintha rohanna. Egyszerűen ez túl gyors, felfoghatatlan, és egyszerűen.. Ilyen nincs! Teljesen megvagyok zavarodva, inkább kuporognék a sarokban, minthogy mosolyogva tettessem a jó fejt.

Végül mégis megmostam az arcomat, majd beletúrtam a hajamba. Most jobban megnéztem a szememet, igazán közelről. Most már, mint eddig. Valami van benne.. Valami. Csak tudnám, micsoda. Amint megráztam a fejemet, megfogtam az aranyszínűre mázolt kilincset, majd kiléptem a szobám védőburkából.