2. Fejezet
Csak meredten
néztünk magunk elé, majd egymásra. Az agyam nem bírta befogadni az információt.
Ekkor apa magyarázkodni kezdett. A mondataiban sokszor szerepelt a „Különleges”
a „más” a „törvénytelen” a „felelőtlen” szó, így csak arra tudtam
következtetni, hogy igenis el vagyunk cseszve, bármit is próbál belemagyarázni.
Amint végzett, a szája elé tette a két kezét, és behunyta a szemét. Ez volt az
a pillanat, amit már ténylegesen nem bírtam, és felnevettem.
-
Jó, apa. – Alig bírtam megszólalni,
visítottam, mint valami rossz játék. – Ezt mennyi idődbe telt kitalálni?
Ő sóhajt, és fújtatni kezd. A mellkasa egyre
gyorsabban emelkedik, miközben erősen szorítja a fotel karfáját. Kinyitja a
száját, így kicsit bemutatót jellege van annak, amit akar csinálni. Hallom a
ropogást, olyan a hangja, mintha a fogai többször eltörtének, majd sokkal
élesebben nőnének vissza. Ijesztően csillant meg a fény a szemfogán, miközben
kieresztette a szemét a fogságból. Pillái súlyosan emelkedtek, valósággal
ketrecnek hatott. Azok szinte tüzeltek, vörösös szeme vérben forgott. Képeket
láttam leperegni, szinte bele tudtam képzelni magamat.
-
Lányok. El kell hinnetek, hogy ez nem
vicc. Ez itt a való élet, nektek pedig el kell fogadnotok ezt.
Eddig semmi természetfeletti dologban nem hittem, nem
is érdekelt igazán. Van más száz tini lány, akik erre áhítoznak. Őket miért nem
lehet ezzel megáldani? Miért engem… Miért Phoenixet? – Most, ha azt akarom,
hogy értsétek, beszélnem kell – kezdte birizgálni az ezüst gyűrűjét, amelyet
sosem vesz le, majd felnéz. – Szóval. Phoenix, a te apád Theodore, egy tízes
számú vérfarkas, míg édesanyád Felicite, vámpír – észrevétlenül rándult meg
arca a nő nevénél, de a szeme mindent elmondott. Dühöt, gyűlöletet, megvetést.
– Drága. kicsi Tyram.. A te édesanyád Harley, vámpír, az apád egy ismeretlen
vérfarkas, azonban a neve szerencsére megvan; Cowell.
-
Akkor ez mindig így van? – Pho vajon komolyan
veszi ezt az egészet? – A vérfarkas – vámpír viszony?
-
Nem, dehogy. Bár, eddig erre alig volt
példa. Az elmúlt században összesen tíz Hibrid gyermek született. Nagyon
fontos, hogy rájöjjetek mindenre, hogy tudjátok kezelni az erőtöket. Hisz, ti
törvénytelenek vagytok egy szemszögből, így sokan gyűlölnek titeket. Azonban,
nem ezért. Hanem, mivel Ti többre vagytok képesek, mint bármelyik egyfajú.
Ennyi elég volt. Felálltam a kanapéról, és bevonultam
a szobába, ahová rövidesen Pho is követett. Amint leültem a székbe, emlékképek
kezdtek a szemem előtt pörögni. Az anyámról, azt hiszem. Tökéletes fehér bőre
kitűnt a tömegből, smaragdzöld medálja ékesen ragyogott, kiemelve rozsdás,
vörösös színű szemét. Ruhája hosszú, kékesfekete, mosolya ragyogó. Egy alakot
pásztáz, de ha én is megakarom látni, fájni kezd a fejem. Ehelyett inkább több
részletet mutat. Anya citrusos, fűszeres illata, anya vörös szája, anya
könnyei, anya takarója anya…. anya… anya…
Remegve, rázkódva kelek ki a régi életből. Phoenix
unottan nézi a plafont, fel sem tűnt neki a „kimaradásom”
-
Veled volt már olyan, hogy azt hitted
látod a szülődet? Mármint.. Nem emlékezhetsz rá, biztos csak az elméd játéka..
– rágódok halkan -, de mégis olyan, mintha Ő lenne.
A sötét hajú lány felült, hirtelen, gyorsan, úgy
bámult rám meredten. – Valami rosszat mondtam?
-
Nem… Csak tudod, sokat rágódom ezen. De
csak apát látom – behunyva a szemét, mosolyog, mintha látná maga előtt –
Borostája van. Gyönyörű, borostyán színű szeme. Magas, nagyon magas, a haja a
füle tövéig ér. Az illata.. Az illata olyan, mint az erdőé, vagy az esőé. Vagy
mindkettő egyszerre – Hátradől, úgy esik a párnák közé, mint egy pihe. Nem
mélyed, inkább emelkedve tűnik ki.
-
Te komolynak gondolod ezt mind? Mármint..
nem félsz, vagy valami? – A kérdéseimre rögtön felkelt, és figyelt rám, mint
egy barát. Pedig… alig pár órája ismer. De, már az elejéről összeköt a vér.
Mondjuk mekkora az esélye annak, hogy abból a tízből kettőt egymáshoz sodor az
élet?
-
Figyelj, Ty. Nem. Hagyd, hogy sodorjon az
ár, ne fékezz az utolsó pillanatban – lépett a tükör elé, ahol beletúrt a kócos
hajába, majd pedig kilép. Bátorság. Ezek után megismételtem azt, amit Ő tett.
Azonban, a tükörképem elborzasztott. Nem tudom mikor néztem utoljára így ki.
Eltűnt a magabiztos, nagyszájú lány, eltűntem. Egy pillanat alatt omlottam
össze, hisztiztem, mint egy gyerek. Miért gyorsult fel így minden? Csak
váltakoznak a képkockák, nincs átmenet, úgy folyik el előlem az esemény
folyója, mintha rohanna. Egyszerűen ez túl gyors, felfoghatatlan, és
egyszerűen.. Ilyen nincs! Teljesen megvagyok zavarodva, inkább kuporognék a
sarokban, minthogy mosolyogva tettessem a jó fejt.
Végül mégis megmostam az arcomat, majd beletúrtam a
hajamba. Most jobban megnéztem a szememet, igazán közelről. Most már, mint
eddig. Valami van benne.. Valami. Csak tudnám, micsoda. Amint megráztam a
fejemet, megfogtam az aranyszínűre mázolt kilincset, majd kiléptem a szobám
védőburkából.