1. Fejezet

1. Fejezet

17 év múlva

-         Tyra! – Apa hangosan kiabál, próbálja túlharsogni a zenét. Megforgatom a szememet, de mosolyogva kikapcsolom, és lebattyogok.

-         Igen, apci? – Csillogó szemekkel nézem, ahogyan elernyed a válla, és most már Ő is mosolyog. A beceneve mindig jó érzéssel tölti el, ahogyan engem is, hogy mondhatom. Anya elhagyott a születésem után nem sokkal, de nem is bánom, ha nem kellettem neki, akkor így járt. Amint leülök az asztalhoz, apa elém rak egy tányér rántottát, és két pirítóst. – Ma betudsz vinni? – A számból tojás darabok esnek ki, miközben beszélek. Apa megdörzsöli a szemét, majd szigorúan rám néz.

-         Teli szájjal ne beszélj! Egyébként, ma nem. – Sandít rám, majd kinyitja a hűtőt, ahonnan almalevet vesz ki. Önt mindkettőnknek, majd csendben esszük a reggelinket. – Na, pici, nekem most mennem kell, te pedig el ne késs az iskolából – rázza meg az ujját, majd ad egy puszit a homlokomra. Felkapja a táskáját, majd elviharzik. Hiába az apám, fogalmam sincs mivel is keresi a kenyerét. Reggel elmegy, este hazajön. Általában eldob suliba, de sajna ez most nem történt meg.

Lenyelem az utolsó falatot, majd felmegyek a szobába. A fürdőben fogat mosok, egy kevés sminket felteszek, de csak annyit, amennyi kiemeli a különleges szemeimet.

Még felveszem a vékony fekete kabátomat, és felkapom a táskámat, majd kisétálok. Bezárom az ajtót, a kulcsot zsebre teszem, utána pedig elindulok a buszmegálló felé. Ott nincs sok ember, pár időst láttam, illetve két szerelmes kamaszt. Megforgatom a szememet, és a fülembe helyezem a fülhallgatót, és elindítom a kedvenc lejátszási listámat. Öt perc múlva begurul a busz, amin a hátsó üléseket célzom meg. Ott már ül egy korombeli lány, aki bánatosan néz ki a koszos ablakon.

Leülök mellé, majd néma csendben mozgatom a ritmusra a lábamat. Tíz perc múlva érünk oda az iskolába, ahol is a mellettem lévő lány is feláll.

Mikor már a kapu előtt járunk, megbököm a vállát.

-         Szia, új vagy itt? – Próbálok mosolyogni, de amikor a szemembe néz, elkap valamilyen furcsa érzés, ami rosszat kelt bennem. Ő elmosolyodik, meleg tekintete lágy, kedves. Gonosz vagyok, hogy megrémiszt?

-         Szia, igen, tegnap érkeztünk. Phoenix vagyok – nyújtaná a karját, de én aprót rázok a fejemen. Nem szeretnék hozzáérni, úgy érzem, ha ez megtörténne, az univerzum felrobbanna, minden túlzás nélkül.

-         Tyra.

Ezután magától értetődve mentünk tovább együtt. A teremben is mellém telepedett le, holott egy szót sem váltottunk. Körülbelül húsz perc múlva az osztály már bent van, csupán pár ember hiányzik. A tanár, Ralph Gilbert ebben a pillanatban lépi át a küszöböt, és néz mosolyogva az osztályra. Kezében temérdek lap, szemüvege a nyakán, egy láncon.

-         Ms. Adams, ki hiányzik? – vesz elő egy lapot, és egy tollat. A vörös hajú lány három nevet lediktál, amit a Mr. Gilbert leír, majd felpattan a székből. – Nos, a mai órán a drámáról fog szó esni, illetve a művekről, amelyek ilyen stílu…  - nem tudta befejezni, megakadt a szeme Phonixen. – Oh, látom új diák érkezett. Ne sunnyogj, mutatkozz nyugodtan be!

Óvatosan meglöktem, hogy ne féljen, mire Ő morcosan, de feláll.

-         Sziasztok, Phoenix White vagyok – tárja szét a kezét, majd visszahuppan a helyére. Sokan sugdolózni kezdenek, talán a szokatlan neve miatt, de Őt ez nem érdekli, mintha megszokta volna

-         Nos, szia, Phoenix, én Ralph Gilbert vagyok – biccentett, majd folytatta tovább az órát. Szeretem az irodalmat, de általában inkább rajzolok rajta. Mindig különböző kompozíciót álmodok meg, most éppen egy elég furcsa dolog ragadt meg bennem. Egy félig farkas, félig ember lényt vetettem papírra, felé egy Hold került, ami véres volt. Kicsengetésre végeztem vele. Meglepődve néztem a végeredményt, azt, ami ebből kisült. Furcsa volt, ilyen stílusút talán még nem alkottam. Mindenesetre tetszetős volt.

A szünetben csak ültünk, egymás mellett, egyikünk sem akart beszélni. Egészen addig, amíg ugyanabban a pillanatban el nem kezdett fájni mindkettőnk feje. Sajgott, szúrt, mintha fejbe vágtak volna. Azonban, ez nem tartott sokáig, ahogy jött, úgy ment, alig három perc múltán. Beszélni sem érdemes róla.

-         Mi volt ez? – Lihegett Pho, miközben a halántékát simogatja.

-         Nem tudom, de én ezt nem bírom.. Még mindig lüktet a fejem. Felhívom apát – azzal kimentem a mosdóban, nyomomban a lánnyal.

-         Apa! – Amikor felvette, gyorsan eldaráltam neki a bánatomat, mire azt mondta, öt perc, és itt lesz. Bár a fejfájás nem volt akkora probléma, még most is szédülök. – Téged is hazavigyünk? – Ahogy látom, Pho a hideg csempének nyomja a fejét, miközben bólogat.

Tényleg öt perc volt, apa hangosan dudált az iskola előtt. Nem érdekel, hogy egyik tanár sem tudja, merre leledzünk, apával akartam lenni, hogy megnyugtasson. Lehet, hogy kényesnek tűnök, de furcsa volt az a hirtelen fájdalom. Valamit láttam. Nem tudom megmondani, hogy mit, de félelmetes volt. Csak egy pillanatnyi, elmosódott valami volt, de élesen él bennem az érzés.

-         Szia apci, Ő itt Phoenix, most jött a suliba.

-         Azt mondod veled volt, amikor ez történt? – A férfi megütközve nézett a hátsó ülésen lévő sötét hajú lányra. Én bólintottam, mire elmosolyodott, feltehetőleg a semmin. – Akkor mindenki hozzám.

Néma csendben vezetett, ez most hosszabbnak tűnt, mint máskor. Mintha direkt húzta volna az időt.

Végül, röpke fél óra alatt hazaértünk. Egyből leültetett minket a kanapéra, de mikor lehuppantam, furcsa képzetem támadt. Egy férfi, aki nagyon gondolkodik, egy baba sorsáról. A gyerek az egyik szobában van, valamilyen pólya szerűségben.

-         Apci, mi történt itt?

-         Mire gondolsz? – Hatalmasat nyelt, majd megigazította az ingje garbóját.

-         Itt. Tizenpár éve. Mi történt? – Komolyan nézek a szeme közé, ezzel mutatva, hogy kérdésem igenis komoly. Egyszerre nem az a magabiztos apa állt előttem, hanem egy megtört férfi, akinek valami van a múltjával, amit én nem tudok.

-         Ne akadj ki, légy szíves – rosszul kezdődik -, de te nem az én lányom vagy. A te anyád letett ide tizenhét éve, mivel tudta, hogy én foglak megtalálni. Az igazi neved pedig több, mint valószínű, hogy nem Tyra.

Túl sok információ egyszerre. Megfordult velem a világ. Eddig hazugságban éltem? Ki vagyok én? Ki az a férfi, akit eddig apának hívtam?

-         Ez miattad van! – Idegesen Phonixre mutattam. – Miattad kezdett fájni a fejem, miattad mondja ezt most el! Ha nem lennél, én most is azt hinném, hogy van egy szerető apám, erre nem hogy apám nincs, de anyám sem!

Tudtam, hogy teljesen felesleges a mutogatás, az okok keresése, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy nap alatt minden összedőlhet. Minden!

-         Pici, ez miattam van. Anyád, Harley tudta, hogy ha megszül, annak nem lesz jó vége. Mégis egy esélyt akart adni. Magánál nem tarthatott. Én nem mondtam el – zavartan birizgálta azt a karkötőt, amit vagy tíz éve készítetten. Bármilyen dühös is vagyok, akaratlanul elmosolyodok. Emlékszem, amikor készítettem. Nem túl szép, de Ő azóta is hordja, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét.

-         Én… sajnálom. Nem azt kell tekinteni szülőnek, akihez a vér köt, hanem aki felnevelt, aki szeretett.

Már nem csak én sírtam, hanem apa is. Borzalmas megtudni ezt, most akkor kik is az igazi szüleim? Mennyi igaz abból, amennyit Ben elmondott?

-         Miért nem kellettem neki?

-         Pici, ez egy nagyon hosszú történet. Most elégedj meg annyival, hogy igenis kellettél neki. Szeretett. De, nem tarthatott meg. – Mikor velem befejezte, Phohoz fordult. – Te pedig… Te egy külön sztori vagy. Egy viszont közös bennetek. Mindketten Hibridek vagytok.